vilonya.eu

1943. január 12-én - részben ugyanezzel a céllal, részben a Voronyezs elleni támadás előkészületeként - a 2. magyar hadsereg által védett 200 km hosszú Don-menti terepszakaszon is támadásba lendültek a jelentős páncélos erőkkel támogatott szovjet hadosztályok. A túlerejű offenzíva már az első napokban több helyen áttörte a hiányosan fölszerelt magyar csapatok védővonalát. Az eredetileg több, mint kétszázezres magyar hadsereg, amely már az előző hónapok hídfőcsatáiban is jelentős veszteségeket szenvedett (25-30 ezer fő), hatékony légierő és légvédelem, kellő számú páncélos-egység és páncélos-elhárító fegyver hiányában - de egyéb hadieszközökben és ellátmányban is problémákkal küszködve - fokozatosan tért vesztett, darabokra szakadt, megsemmisült. A kemény hidegben megfelelő téli ruházat nélkül harcoló, majd visszavonuló/menekülő katonákat az ellenséges golyókon kívül a fagy is tizedelte: Több tízezren maradtak holtan a hófödte csatatereken. Ezeknek a napoknak a története a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartozik.

Magyarországnak nem volt - közvetlen - oka a Szovjetúnió elleni hadbalépésre. A politikai vezetés döntését az a meggyőződés motiválta, hogy az első és második bécsi konferencián német támogatással visszakerült területek (Felvidék és Észak-Erdély) megtartásához szükség van a németek további jóindulatára. A háború első szakaszában ehhez egy jelképes fegyveres támogatás is elegendőnek látszott, a moszkvai csata után azonban megváltozott a helyzet. A németek most már egy teljes hadsereg kiküldését követelték, és a mind erősebben hangoztatott román „kontra-revíziós" igények miatt - most ők követelték vissza Észak-Erdélyt - a magyar kormány nem merte megtagadni a kérést. (Noha ekkor már látszott, hogy a Szovjetúnió elleni háború nem az a sétagalopp, aminek a német propaganda eleinte feltüntette.)

Így 1942 január 22-én végül megállapodás született a 9 könnyű hadosztályból, egy páncélosdandárból és egy repülőkötelékből álló hadsereg felállítására és a szovjet frontra küldésére. A hadsereget a szombathelyi 3., a pécsi 4. és a miskolci 7. hadtest hadosztályaiból szervezték. Mivel a román fenyegetés miatt az értékesebb, jobban képzett katonaanyag nagyobb részét itthon akarták tartani, viszonylag magas volt a tartalékosok, sőt póttartalékosok (30-45 év közötti korosztály) aránya. Jelentős számban (20 %) soroztak a kivonuló egységekbe nemzetiségieket (főleg románokat), 10 % volt a munkaszolgálatra kötelezett zsidók és a baloldali mozgalmak aktivistáiból behívottak aránya.

A személyi állomány összetételének hiányosságait a felszereléssel gondolták ellensúlyozni. A frontra küldött csapatok ezért megkapták az országban rendelkezésre álló hadieszközök és szállítókapacitás felét, így az átlagos felszereltségű magyar katonai alakulatoknál jóval ellátottabbaknak számítottak (bár a harctéren hamar kiderült, hogy ez is sokkal kevesebb a szükségesnél). Kiszállításukra 1942 áprilisa és júliusa között került sor, az első harcokat június végén vívta a 3. hadtest, a legvéresebbeket - az 1943-as szovjet ellentámadásig - a 9. hadosztály, amely személyi állományának egyötödét már ekkor elvesztette. Mindenesetre, a német csapatokkal szorosan együttműködő, sőt részben német hadseregcsoportosításba tagolt (3. hadtest) magyar csapatok 1942 júliusában kijutottak a Donhoz. Itt az urivi, korotojaki és scsucsjei hídfőket védő szovjet csapatok ellen folytattak véres és csak átmeneti-, vagy rész-sikereket hozó hadműveleteket. Csak a korotojaki hídfőt sikerült tartósan birtokba venni, miközben 25-30 ezer ember esett el, sebesült meg, vagy került fogságba. Közben beköszöntött a tél, és a megfogyatkozott hadseregnek egy újabb nehézséggel kellett szembenéznie: a kegyetlen hideggel. (Egy korabeli filmhíradóban arról számol be az egyik parancsnok, hogy az őröket - vasráccsal fedett - parázsló faszénnel teli kis gödörre kellett állítani, hogy ne fagyjon le a lábuk: A katonáknak nem volt téli csizmájuk.) Forrás: http://tortenelem.blogter.hu